Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi-messzi völgyben magasodott egy különös hegy, amit úgy hívtak: Kristályhegy. Ez a hegy nem sziklával volt borítva, hanem csupa-csupa csillogó kristállyal! Itt éltek a kristálymanók, akik apró, fénylő lények voltak, és minden kristálynak megvolt a maga különleges tulajdonsága.
A hegy egyik oldalán lakott Szeli, a szelenitmanó. Ő volt a legbölcsebb mind közül. Ha valaki szomorú volt vagy rosszat álmodott, csak elsétált Szelihez, és ő egy fényes szelenitpálcával megérintette a homlokát – ettől minden félelem elszállt, mint a füst az égen.
A másik oldalon élt Rózi, a rózsakvarcmanó. Rózi szíve olyan nagy volt, hogy ha valaki szomorkodott vagy haragudott, csak megölelte, és az illető rögtön jobban érezte magát. Rózi szerette a virágokat és mindig kis rózsaszín kövekkel díszítette a mezőt, amerre járt.
Legfelül, a hegy csúcsán, élt Kriszti, a hegyikristálymanó. Ő volt a legragyogóbb! Mindig segített a többieknek tisztán látni, ha eltévedtek, vagy nem tudtak dönteni. Hegyi kristálykalapja olyan fényt szórt, mint a legfényesebb csillag.
Egy nap sűrű köd borult a Kristályhegyre. A manók nem látták egymást, és mindenki egy kicsit megijedt.
– Mi lesz most? – kérdezte egy kis kristálymanó.
Ekkor Szeli elővette a szelenitpálcáját, és egy puha fénycsíkot rajzolt a földre, hogy mindenki tudjon rajta járni.
Rózi gyorsan rózsakvarcot szórt a fény mellé, hogy melegséget adjon az úton haladóknak.
Kriszti pedig a hegy csúcsáról világított le kristálykalapjával, mint egy iránytű az égen.
Így a kis manók biztonságban hazataláltak, és megtanulták:
ha a fény, a szeretet és a tisztaság összefog, semmilyen köd nem ijeszthet meg senkit.
És azóta is, ha köd ereszkedik a hegyre, a három jó barát együtt segít másokon – szelenittel, rózsakvarccal és hegyikristállyal.
Ez a mese csak a Szelenit-hegy lakóinak és a Szelenit.hu olvasóinak szól!
Kérjük, ne másold le, ne vidd messzire, mert a kristálymanók szívesen csak itt élnek a mi kis történetünkben. ✨